| Charles Baudelaire
(1821-1867)
Számos íróról, költőről, színpadi szerzőről mondták és írták, hogy a „legnagyobb". És általában indokolt is volt a legmagasabb fokú értékelés, mivel sokféle tulajdonságnak, értéknek lehet egymástól eltérő felsőfoka. A legnagyobb bohózatíró mindenben különbözhet a legnagyobb hazafias költőtől is, a legnagyobb tankölteményírótól is. Victor Hugót még ellenfelei is a legnagyobb francia írónak vallották, Baudelairenek is ez volt a véleménye, miközben őt is indokoltan tartották a legnagyobb francia költőnek. Az azonban igaz, hogy Baudelaire megjelenésétől fogva más lett a költészet jellege nemcsak Franciaországban, hanem világszerte. Mindenfajta irodalmi modernségnek úgy volt a kezdete, hogy aggodalmas pontossággal ragaszkodott a legklasszikusabb, hagyományos versformákhoz. Általában vele kezdik a költői szimbolizmus indulását, ő azonban magát az amerikai Edgar Poe tiszteletteljes folytatójának vallotta. Egyébként ő volt a nagy amerikai lírikus-novellista francia fordítója és egész Európában népszerűsítője. Élete és művészete annyira ellentmondásos, hogy indokoltan mondták áhítatos katolikusnak, és ugyanilyen indokoltan átkozták istenkáromlásért. Írt kitűnő latinsággal középkori himnusz jellegű költeményt, és írt meghökkentő verset arról, hogy milyen egy utcán heverő és már oszlásnak indult macskahulla. Mint az ókori perzsa Mani és követői, a manicheusok vagy mint a középkori katharok gyötrődve hitt Isten és Ördög örök kettősségében. A mennyei szépség, jóság ugyanúgy fényeskedik költészetében, mint a pokoli rossz, a bűn, a romlás irtózata. Mindent ellentétes egységben kell látnia annak, aki jellemezni próbálja. Minden állításáért lelkesedni is lehet, s vitatkozni is lehet vele. De azoknak is igazuk van, akik róla szólva azzal az egyértelmű igazsággal kezdik, hogy a modern költészet és benne a szimbolizmus ővele kezdődik. És az is egyértelmű, hogy mellékesen kora egyik legkitűnőbb képzőművészeti kritikusa és Wagner zenéjének leghatásosabb népszerűsítője volt.
Jómódú, előkelő családban született. Apját korán elvesztette, anyja egy tengernagyhoz ment feleségül. A tudásra éhes, jó tanuló serdülő fiú anyjával korai időktől mindvégig feszült viszonyban volt, gyámapját egyértelműen gyűlölte. Amikor felserdült, kikövetelte apai örökségét. Meg is kapta. El is herdálta. Világ körüli útra indult, bejárta az egzotikus tájakat, változatos trópusi és szubtrópusi nőkkel verte el pénzét. Nemcsak az italra, hanem a kábítószerekre is rákapott. Mire hazaérkezett, semmi sem volt az örökségből. Gyámság alá is helyezték, nehogy kölcsönöket vehessen fel. Anyja olykor látni se akarta, de kegyelemkenyérként némi pénzzel mindig segítette. Ekkor került olyan írók és költők körébe, akik tetszelegve kábították magukat ópiummal és egyéb mérgekkel. A Hotel Pimodan nevű szálloda különterme volt találkozóhelyük. Sokak szerint ebben a bűnbarlangban csírázott ki a modern költészet. E kör kiemelkedő tagja Théophile Gautier volt, aki a Victor Hugo körül csoportosuló romantikus ifjúsághoz tartozott, amikor évekkel korábban a romantikáért utcai verekedésekben vívtak harcokat a maradi klasszicizmus híveivel. Színházi botrányok hősei voltak. De közben Gautier kitűnő költő volt, és talán még nála is jobb a fiatal Gérard de Nerval, aki Baudelaire egyik legjobb barátja lett mindaddig, amíg az ital és a kábítószer tönkre nem tette idegrendszerét, és öngyilkosságba nem menekült.
Baudelaire Gautier-t mindvégig mesterének vallotta, később világhírűvé vált verseskönyvét tiszteletteljes sorokkal neki ajánlotta. Közben azonban megtalálta a kapcsolatot az új forradalomra készülő ifjúsággal is, és 1848-ban, amikor a „februári forradalom" jelt adott a világ népeinek a forradalomra (a mi március tizenötödikénkre is), akkor ott harcolt ő is a barikádokon. És csak a véletlenen meg az ügyes elrejtőzésen múlt, hogy nem került életébe a szabadságért és emberi méltóságért kiálló bátorsága. Neve csak ezt követően kezdett ismertté válni az irodalmi életben. Verseit ugyan még szűk társaságban olvasta fel, de a folyóiratok szívesen vették és fizették szakszerű művészeti kritikáit. Delacroix izgatott festményeit hatásosan népszerűsítette, ő állította először, hogy a romantikus festő indulatában és hangulatában közeli rokon az éppen feltűnő Wagner zenéjével. A romantika mellett azonban elismerően méltányolta Ingres fegyelmezett klasszicizmusát is. Közben sikeresek voltak Edgar Poe-fordításai is. És szenzációt keltett az angol De Quincey könyve: „Egy angol ópiumevő vallomásai", ez a hitvallás a narkotikumok boldogító hatásáról. De Baudelaire erős akarattal le tudott szokni a kábítószerekről: költészettel, szeszes italokkal és váltogatott no el sikeresen pótolta a mérgeket. De ezek is kellően alááshatták egészségét. Minthogy kritikái népszerűvé tették a képzőművészek körében, két szeretője képét nagy festők és szobrászok örökítették meg. Manet híres festményének a címe is ez: „Baudelaire szeretője". Amikor irodalmi-művészi körökben már igen jó neve volt, akkor 1857-ben - 36 éves korában - végre megjelent verseskönyve, a „Les Fleurs de Mal". (Egyik magyar fordítása „A romlás virágai", az újabb fordításé „A rossz virágai". Ez utóbbi pontosabb, de az előbbi jobban adja vissza a könyv hangulatát. )Baudelaire nem adott más címet később megjelent versgyűjteményeinek, ezek ugyanis formailag új kiadásai voltak az első verskötetnek. A később kelt költeményeket minden újabb kiadásnál besorozta az első könyv ciklusaiba. De már az 1857-es első gyűjteménynél se lehet megállapítani a versek keletkezésének sorrendjét. A költő nem időrend szerint, hanem témakörök szerint csoportosította műveit. S minthogy csak akkor hozta nyilvánosságra verseit, ha formailag kifogástalannak találta őket, és ifjúkorától biztonságosan kezelte az örökölt klasszikus formákat, így még évtizednyi pontossággal sem lehet kitalálni, melyik vers mikor keletkezett. De a szigorú klasszicizálóvá csiszolt költemények témavilága és kifejezéskészlete nemcsak merőben új volt, de meghökkenést, sőt felháborodást keltett. Bűnvádi eljárás és büntetőper követte a megjelenést. Ma már elképesztőek a vádpontok. Amiben érzések mélységeit és a kifejezések légies lebegését érezzük, azt a kor süketsége trágárságnak ítélte. A szerelmes versekre azt mondták: pornográfiák. Az áhítatos égbevágyódást istenkáromlásnak mondták. Az árnyaltan finom erotikát ízléstelen trágárságnak ítélték. És akár egy gyönyörű meztelen női testről, akár egy riasztó macskahulláról volt szó, ízléstelennek vagy éppen undorítónak, olvasók elé nem bocsáthatónak tartották. Csaknem ugyanakkor egy másik bírói tanács erkölcsrontás címen elítélte Gustav Flaubert „Bovaryné" című regényét, mert abban házasságtörő asszonyról van szó. Baudelaire könyve is, Flaubert könyve is nemsokára a remekművek közé sorozódott, de akkor megírásuk és megjelentetésük bűncselekménynek számított. Igaz, a börtönbüntetést mindkét esetben felfüggesztették, de megjelöltek több verset, amelyek a következő kiadásokban nem jelenhettek meg. A második kiadásból ezeket ki kellett hagyni, csak a harmadik - már Belgiumban megjelent - kiadásban csoportosultak külön ciklussá „Elátkozott versek" cím alatt. Azóta is így csoportosulnak az újabban megjelent francia és számlálhatatlan fordításgyűjteményekben.
A hagyományos versformák és a merőben új témakezelések, kifejezések, nyelvi fordulatok egysége is újdonság volt. De még inkább a jó és a rossz, a szép és a rút közti ingadozás lelki gyötrelme és élménybeli gyönyörűsége; Isten és Ördög egyszerre való jelenléte, a mámor és a lelkifurdalás együttes élménye egy addig sohasem érzett lélekbeli lebegést keltett az olvasókban és a kritikusokban. Nemcsak a modernség, a szépségkultusz, a szimbolizmus újdonságát jelentett, de egy társadalomerkölcsi ítéletet is. Akkortól fogva kezdték mondogatni, hogy a szép és a csúnya, a jó és a rossz egybeáramlása a hanyatló társadalmakra jellemző. Hanyatló latinul „dekadens". Már maga Baudelaire is, de mindenki, aki az ő művészi útját folytatta, előbb megvető hangsúllyal, később esztétikai minősítésképpen kapta a dekadens jelzőt. Francia impresszionisták, majd avantgardisták, szürrealisták, német expresszionisták, olasz és orosz futuristák ugyanúgy megkapták a dekadens jelzőt, mint nálunk Ady és vele az egész nyugatos kör. Ez a jelző kezdetben kizárólag gyalázkodás volt, később elismerés, sőt dicséret. Mindenképpen a modern hangütést és stílusbeli minőséget jelentette. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
